Tokai András írásai

http://tokaiandras.blogspot.com/

Tokai András
mottója:
Magad legyél! Az Arany- és Nietzsche-tisztelő Németh G. Béla emlékének ajánlom./ Hordja a felszél az őszi levelet./ Minden lehet még, minden lehet./ Sodródó, elnyúlt felhők alatt/ most kél, most nyugszik a hold meg a nap./ Beszívja a harmat a bodza szagát./ Üzekvő rigóktól zsizseg az ég./ Ezen az egyen túl nincsen esélyed./ Lefojtott tüzedből kifüstöl az élet./ Amit cselekedtél, mind csalafinta/ svunggal suhan vissza, mint az a hinta./ Állj az esőre, hagyd, hogy a szél/ verjen az arcodba vad illatokat./ Szaglássz, mint az állatok, bocsásd ki szagodat,/ s ha úgyis magad vagy, magad legyél!
***************************************************************

Mottó: CSACSACSA

Danse macabre a XX. század végéről

                                        Ajánlom Vas Istvánnak,

                                                   távoli tisztelettel

Csakis ez, csakis így,

s még egy csak csakazértis.

Nincs magyarázat, csak a csak,

meg a csak, meg a mégis.

Ahogy a táncban elvetemülten

a „csak” szab, a „mért ne?” szabályt

a csípőnek, csuklónak, csoszogásnak,

úgy csa-csa-csa-csázunk neki, hopp!

a csiki-csuki életnek, s táncolva, igen!

a csa-csa-csalóka halálnak.

Titkot ne keress! Hogy beleszédülj

ez az egyszerü tánc is elég, már tudom én is,

és járom becsülettel, míg csak a csak meg a csak

meg a mégis, meg a csak, csakazértis

egy utolsó csa-csa-csatta-nással

velem együtt tényleg elévül.

>mek.niif.hu/04400/04409/04409.htm

Nos, Dologtalan Olvasó*, akkor ha tényleg nincsen más sürgős tennivalód, és jól kimostad a füledet a Vaxol vagy Aurecon vagy Audi fülspray-jel, kapd kézbe a valóságos könyvlap-lapozgatás imitálására is alkalmas emlékkönny**-olvasódat és vesd hátra magad kényelmesen egy jó fotelban.

            Ne olyan fotelban vesd hátra magadat, aminek, mint a Titusz  nagymamája szobájában álló plüssgarnitúra összes darabjáénak lábait, a ruszkik a csillogó rézgörgők miatt

1945 tavaszán lefűrészelték, de azért ezt a fotelt is elképzelheted. Ha nem épp az ágy szélén üldögélt, ebben a bordó plüssfotelban üldögélt sokat, úgyszólván itt született Titusz, a jófiú. Ha hihetetlenné akarnánk feszíteni a sztorit, elmondanánk, hogy a plüss nagyja mindkét nevetségesen alacsonnyá csonkolt lábú fotel hátából hiányzott: tán kapcának*** hasították ki maguknak a felszabadítók.        

            De mivel sem hihetetlenné nem akarunk feszíteni semmit, és mivel Titusz és említett,

többnyire ágyában fekvő nagyanyja a legnagyobb természetességgel éltek a félig még romos,

többszörösen kifosztott lakásban, vegyük mi is úgy: flegmával avagy eigentlich non-chalance-szal (ilyes szavak röpködtek a tágas szobában) vedd te is, lapozásra készülő olvasó ilyen lazára a körülményeket, és hegyezd immár jól szelelő füledet magára a mesére.

-------------------------------------------------

*első interaktív kérdés: Melyik végül nagy nehezen megírt „long-seller” kezdődik ezzel a lovagiatlan megszólítással? > hivatkozás: Carlos Fuentes/berlini beszéd.szövegfelhő.doc

** második i.k.: Ki írt ilyen címen verseskönnyet és minek? >Magyar Naplós írásom az emlékönnyről *** 3. i.k. :  Mi az a kapca, és főként,milyen a kapca-szag? >Sejtem, ám ehhez

nem lenne elegendő egy napi munkálkodás - hogy ez a bűz lehet Nádas PéterL’Épice  du Bonheurjének ( a Boldogság Fűszerének) ugyancsak nehezen kielemezhető összetételű, abszolút ellentéte. L’Épice  du Malheur- hogy kelet-közép-európai módra fordítsuk: a Krach Fűszere, avagy a Pech Förtelmes illata.

Hunyadi serege Kevénél

1456. július 3-dikán napszálltakor, sebes és fárasztó menetelés után végre tábort ütött az országos főkapitány serege a Duna bal partján, Kevénél, Szendrő és Galambóc vára között.

            Tíz-tizenkét komor, sok hadat megjárt vitéz üldögél a lassan hamvadó tábortűz körül. Hátukon, mellükön ákombákom férfiöltésekkel fölvarrt fehér keresztek.

http://www.kurir-info.rs/beograd/prohodan-prolaz-kod-kule-nebojsa-43150.php

> Ide kerül a belgrádi Nyebojsza  torony képe alá utalásként a nyolcvanas években, talán 1986 nyarán egy balatoni nyaralás heves napjaiban Baka István és Kiss Dénes bíztatására megírt ifjúsági Titusz-kisregényem szövege, ami végül sem a Kincskeresőben, sem a Berzsenyi Társaság magyar történelmi személyiségekről tervezett könyvsorozatában nem jelent meg. Lám azonban, ami késik nem múlik, ahogy Wittgenstein is  sejteti Traktátusában. (Nehogy keresni kezdjétek a Neten, hisz W., aki amúgy is inkább a hallgatásra bíztat a sok beszéd okozta zűrzavar elkerülése érdekében, erről történetesen egy büdös szót se írt.)

Viszont hogy a ** alatt említett emlékkönny, s annak aszkétai szűkszavúsága miben áll,azt megtaláljátok Jegyzeteim közt a Facebookon.http://www.facebook.com/home.php#!/notes/tokai-andr%C3%A1s/aszk%C3%A9tai-sz%C5%B1kszav%C3%BAs%C3%A1g/225569270799074

A *** alatti kapcabűz termékeny félreértés,.és tudatlanságom szülötte. A boldogság fűszeréről mit sem tud a Net. A kereső az Espece du Bonheur-t javasolja helyette, majd a Wikipédia nyilván ugyancsak filozófián edzett szócikk-szerzője Rousseau-nak  arra az aforizmjára utal, (L’espéce de bonheur qu’il me faut…) amely szerint  "Nem az a fajta boldogság kell nekem, hogy megtehessem, amit akarok, mint inkább az, hogy

„Amit nem akarok, azt semmiképp se kelljen  megcselekednem." 

Akkor Rousseau nyomán: szabad a gazda!

Rögtöni kitérő

Kitérő?  Hisz még el se kezdtük.

Olyan ez, Dear All, (hogy ezzel a bűbájos angol, illetve inkább amerikai kör-email megszólítással rögvest tompítsam élét a különben nem kisebb mestertől, mint magától Cervantestől kölcsönzött gorombaságnak: Dologtalan Olvasó!*, amivel a könyv első szavaiként bosszantottalak benneteket), szóval kitérőt tenni, mikor még el se indultunk a bajorországi Pockingtól Debrecenig, Belgrádig, majd tán egészen Khartúmig sőt Iszfahánig vezető ösvényeken, mint amikor sörissza barátom száz méter megtétele után beül az első zöldvendéglőbe az egész naposra tervezett alpesi kiránduláson.

Ejutni messzire! Világot látni és jókat enni közben – ez a kettős élvhajhász cél lebegett a kamasz Titusz szeme előtt, mikor nagyanyja plüssfotelja mellől elsőként hajószakácsnak akart elszegődni valamely, akkoriban még létezett Duna- és tengerjáró magyar hajóra. Igaz, ebből később ugyanúgy nem lett semmi, mint például abból, hogy erdészhallgató legyen Sopronban,

ahol egykor anyja, sőt két nagynénikéje is legendás, cőgeres, lövéres éveket töltött a női kiadású DugovicsTituszról, Zrínyi Ilonáról elnevezett Tiszti Leányneveldében.

Nem sokkal később Jókai dicsőségét célozta meg: híres író lesz, határozta el, s ehhez persze jogot kell előbb végeznie. Ez a terve aztán majdnem meg is valósult: bejutott az ELTÉ-re, igaz, nem a jogi, hanem csak a bölcsészkarra.

Regényem indításában és kitérőim során körülbelül idáig jutottam, mikor egy figyelmes barátom a következő e-mailt küldte:

„Ez a Titusz egy labirintus... Ez jó is meg követhetetlen is. Talán ez benne a jó...  „

Én pedig ezt válaszoltam:

Ja, labirintus, sőt „káhosz”, ahogy a Tóthjóska azaz Miszter Tutu mondogatta Kairóban. Ezért is neveztem a Szinopszisban > külön fájlban majd azt is olvashatja a vállalkozóbb kedvű, kiváncsi olvasó,ezért is neveztem  kaotikus, „szófelhőregénynek”. A szinopsis labirintyába azonban nyilván nem volt idejük, merszük alábocsátkozniuk az NKA szépirodalmi kollégiuma kurátorainak,s ezért nem nyertem tőlük szerzői támogatást. Sebaj. DugovicsTitusz sem a várható ösztöndíj reményében ragadta meg a törököt és vele a ronda, lófarkas zászlót…

Kusza, bonyolult szövedékű falikárpit vagy mesebeli repülőszőnyeg lesz a regényem, de a Jóisten (vagy ikertestvére, a muzulmánok Allahja) segedelmével majd talán akad egy olyan Szt.Kolumba, aki az elmúlt hetekben befejezett Amra-fordításom egy szépséges és mégiscsak reményt sugárzó strófája szerint „megmutatja nektek a fonalat”:

„Föltárta titkát az Írásnak,

Mit sokan sokképpen magyaráznak.

Szőtt szóból színes nagy vásznakat,

De megmutatá a fonalat.”

(Dallán Forgaill, VI.század)

Még pár szó a káoszról és a szövegfelhőkről:

És bizony, írom 2009 február 16-án, folytatom ma, 2011 Húsvét hétfőjén, csakis ilyen többértelműségben, a regény maga-olvasásában, maga-írásában képzelhető el az én Jófiúm, Tituszom, don-quijotei harca a törökkel, aki - ! őbenne magában lakozik. A törököt lerántva magát rántja halálba, porba, - örök megdicsőülésbe.

Egy török legenda szerint török vitéz- vajon neve van-é?: Hámid ben-Andzseli éppen , és mi az, hogy török – abban a soknemzetiségű seregben? A Hunyadi-védte Nándorfehérvárt török zsoldban álló német tüzérek bombázták…

Szófelhő-regény, szövegfelhő regény, ahol minden egymásra, és egyben mindenmásra utal.

Csikós Gabi barátomnak egy e-mailjére válaszul ezt írom:

Szia,

megnéztem a szívtévé blogodat.

Túlbecsülsz benne. Belenéztem az indiai ember dolgaiba is. Tényleg klassz.

Különben most, hogy épp olcsófordítás-szünet van, írom a magam prózáját, most épp kitaláltam, hogy szó- vagy szövegfelhő regénynek fogom hívni, ami manapság divatos és látványos dolog, mint a SZTAKI Szótárban, Litera.hu, nyilván másütt is. összevissza utalások lesznek benne, káosz lesz benne, mint

a világban általában. A káosz szép. A káosz csúnya. Sokáig bámulod, mondjuk már lassan 63 éve, meglátod benne a rendet is, vagy ha épp nincs a rendhez kedved, csak bámulod tovább a rendetlenséget.

Néha, mint az indiai ember, csinálsz egy négykilós, tök fölösleges tárgyat.

Vagy egy meglevő ócska tárgyat  megszeretsz, és morzsolgatod a kezedben olyan sokáig, hogy egészen kifényesedik.

Na cső!

Erre a Csikós:

Ismerem a káoszt. Szépen kezdődik a szörfözés a neten, aztán mohón megyek egyre mélyebbre, egyre távolabb a bejárattól és még mindig egyre érdekesebb dolgok jönnek elő. Közben zúgni kezd a fejem, a vérnyomásom is megy fel valamennyit, a vadásznak nő az adrenalinja is. A rendet a google reader csinálja, ahova begyűjtöm azokat az oldalakat amikre kíváncsi vagyok naponta. Ezekből kiveszem a nem aktuálisakat (most vettem egy f.gépet, akkor tele volt angol, USAtesztelő oldalakkal), de általában a hír és hobbi (de most már a fotó és videó utómunka weboldalak a sztárok) marad.

A tárgy kifényesítés érdekes gondolat, utal arra, illetve eszköz arra,  amit szeretnék megvalósítani: az élet lelassítása. Kilépés a ratracingból. Azt hiszem, mi már megtehetjük agyi károsodás nélkül, vagyis, hogy nem hülyülünk el.

Különben a vén lókötő Lengyel József, aki csupa komor könyvet írt, mindig szeretett volna
"valami jó röhejeset " írni végre. Neki nem jött össze. Én igyekszem a Tituszba humort  is csempészni rendesen. Olvasd el például mutatóba Miszter Tutu itt következő élettörténetét:

Le monteur mont sur le Mont de Parnasse 

                       

Titusz sztéléje

(Pál apostol Tituszhoz írott levelének Károli Gáspár által adott 

múlhatatlan gyönyörűségű fordítása nyomán...)

                                      

MERT SZÜKSÉG FEDDHETETLENNEK LENNI,

NEM VAKMERŐNEK, NEM HARAGOSNAK,

NEM RÉSZEGESNEK, NEM VEREKEDŐNEK,

NEM NYERESÉG UNDOKUL KÍVÁNÓJÁNAK.

HANEM GAZDÁLKODÓNAK,

JÓKNAK SZERETŐJÖKNEK,

MÉRTÉKLETESNEK, IGAZNAK,

MAGA TÜRTETŐNEK.

VALÁNK RÉGENTEN MI IS BOLONDOK,

HITETLENEK, TÉVELYGŐK,

KÜLÖNB-KÜLÖNB KÍVÁNSÁGOKNAK ÉS GYÖNYÖRŰSÉGEKNEK SZOLGÁIK,

GONOSZSÁGBAN ÉS IRIGYSÉGBEN ÉLŐK, GYŰLÖLSÉGESEK ÉS EGYMÁSNAK GYŰLÖLŐI.

DE MINEKUTÁNA….                    

A montírozó a Parnasszusra hág

Titusz a gépteremfrissen meszelt falának támaszkodva állt, Dezsőt figyelve, a montírozót, aki egy csattogó, vizes műanyag lepedőt leppegetett. Emelődik, mint olvadó fagyasztott hús csomagolására használt fólia; átlátszó a színes munka. Várj öt percet, lemoslak és mindjárt meglátszol bő gatyában, pödrött bajuszban, ahogyan csinálod a törökkel ezt a nem hasmánt, hanem hátmánt-ugrást. Rá vagy a nevezetes festményre montírozva, Titikém…a télikabátból kicsit nehéz volt vitézi dolmányt retusálni, de a bajusz, apám, a pörge, az jól sikerült.Most elsötétítünk, maradj ott, ahol vagy,mert belelépsz a vegyszerekbe.Csönd és a lámpa infravörös melege, mint bent a húsban egy utazás. Szisz-tolés, diasz-tolés,szisz-tolés, diasz-tolés- Kész vagyunk, kicsit vársz, meggyújthatjuk a villanyt. 
* Azt olvasom valahol, hogy a párizsi Montparnasse-t a nagyváros szemetéből halmozták össze.

Titusz és a török villanyvilágításban 
A törökök megint új ágyúkkal lőnek. Mennyi golyójuk van, így szórni vaktában! Még legalább két óra napfölkeltéig. Duhog, zihál az egész hegy. És először az éjszaka sebtében rakott új falak omlanak. Fölemelt karral támasztja, keserves reménnyel, de máris omlik, dől, s hullanak a nyers, mésztől csúszós kövek. De íme az álom, sa montírozás ravasz következetlenségével nem ütik agyon, csak halálánál súlyosabb teherként zuhannak át a testén. Ne szarakodj, ne állj meg! – biztatja Titusz építőmester az éjszakai reménytelen munkában fáradt, rongyos katonákat, maga is hordja a követ, sistergő meszet olt, ledőlt állványzatot ácsol újra, szekercéje makacs szögekbe ütközik, csorbul, s az ágyúk csak dübögnek, a török egyre dühödtebben szórja.Titusz a forró kőgolyótis fölkapja, - karjáról lesül a hús, - és berakja a falba, ahol a legnagyobb rést tömik. A mész marja az égett sebet, - asszony jön: felesége? anyja?, -hűvös kenőccsel keni, kötözi friss gézzel, tépéssel.Aztán az a bizonyos hastáji csend. Remegő várakozás roham előtt.Világosul a széles mező,a távolibb dombokon éles kontúrokkal csúcsosodnak a sátrak. Müezzin-ordítások.Távoli síp éles, és dob tompa hangja: reggelire gyülekeznek a törökök. Tüzek fölszálló, vékony füstje. Egy madár. Na most még, emberek, míg megindul az a keserves, míg zabálnak! Még egy órahosszat rakhatjuk. Amott is omlik! Mit raktatok oda, hé, te, mondtam tökfej,apró követ ne rakj alul! Kapitány adj embert, most kell, hogy nem lőnek, most,még egy óra hosszat! És rakja a kapitány is, az asszonyok is. Az udvarsarkában a sebesültek feszülve fölülnek,tehetetlenségükben ennyit segítve legalább.És nagyjából megint állnak a falak. Le lehet ülni egy percre. Inni egy csupor vizet, a maradékcsöppekkel letörölni az arcról a verítéket.No,Isten nevében! – fohászkodik a kapitány, de inkább káromkodás az: Igyekezzék a posztjára mindenki! És lehet még a hűvös harmat lepte kövön egy kicsit hasalni,míg az ágyúk földübörgő zajában az íjak és a néhány szakállas-puska lővonalába ér a törökök első vonala. Úgy jönnek, mint mészárszékre a barmok, látni a magasból, hogy hajtják a létrákkal küszködő gyalognépet biztonságos távolból lovas tisztjeik.Titusz feszülten vár. Hányadik napja tudja már az ostromban, hanyadik álmában színezi már, mint új világrekordra készülő profi bajnok azt az egy megismételhetetlen,előre-látott, előre-rettegett mozdulatot! Csak a zászlóval közeledőt figyeli.Csak a zászlót. Csak a zászló nyelét, azon a maroknyi részen, ahova keze tapad majd, meszes, kérges, nem csúszó kéz. Zaj, villanások. A török már a fal alól lő íjjal, puskával, messzebbről ágyúval csak töri egyre a várat. Hányan vagyunk?Titusz már egyedül.Létrán a zászló, először. Várj, Titusz, még kétszer lehanyatlik! Tudja, és vár.Másodszor nyíl találja a zászlóvivőt, s harmadszor már a falra hágó török kezéből ütik ki a zászlót. Most lesz a legvadabb a harc. Sebesült, halott törökökkel söprik le a létrákról a fölfelé kapaszkodókat: a mögöttük törekedők kardjába,lándzsájába esnek. Itt tombol egyszerre minden háborús film, anakronisztikus tankok forognak egyik oldalon leszakadt lánctalppal, csattannak az ötödikről ledobott benzines palackok, hirtelen föllobbanó lángjuk sisteregve gyújt ruhát,bőrt, fegyvert, nedves falat; és az eloszló füst mögül előjön végleg az ellenséges zászló. Nem lófarok és nem zöld selyem. Csak egy nyél és merőlobogás. És a török, akinek arca nincs, már kúszik fölfelé, Titusz meg, mint minden álmában, a sportszerű verseny, koncepciózus feszültségteremtés feltételei szerint fórt ad neki, s csak kissé később veti utána magát. Így lassan éri be, az utolsó pillanatban. És megragadja, megragadja a zászlót.A mélység és a halálörvénye most nyílik, s a nagy küzdelemre ámulók csöndjének örvénye is: egyazon pillanatban. Sivítva lefelé szűkülő spirális, amelybe szíve ólomsúllyal…
FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK....

Addig egy rövidebb lélegzetvételű novella Tokaitól...(a folytatásig).